Enrico Fermi az egyik legnagyobb fizikus, a legendás olasz fizikusok egyike, aki a modern 20. századi fizika számos alapkövét letette, megalkotva például az úgynevezett Fermi-Dirac statisztikát és még sok más egyebet. Ha fizikából diplomázol, sok időt fogsz tölteni azzal, hogy azokat az egyenleteket és elméleteket ismételed és tanulod, amelyeket Fermi alkotott. Ő az egyik legnagyobb legenda. Valószínűleg a Fermi-paradoxon az a dolog, amellyel a legkevesebb időt töltötte, igazából szinte csak egy odavetett megjegyzés volt a részéről. A kérdés pedig az: hol vannak? És ők alatt az idegeneket értem. (elgondolkodtató zene)
[Bemondó] A Nagy Szűrő. Miért nem élhetik túl a civilizációk?
A Fermi-paradoxon lényege a következő. Tudjuk, hogy egy szép nagy, öreg galaxisban, egy hatalmas és öreg univerzumban élünk. És a jelenlegi beszélgetés kedvéért szorítkozzunk csupán a Tejútrendszerre. Ma már tudjuk, hogy a Tejútrendszerben mintegy 400 milliárd nap található. Azt is tudjuk, hogy ezen csillagok többsége körül bolygórendszerek keringenek, tehát billiónyi bolygóról beszélünk. A galaxis nagyjából az univerzum korával egyidős, azaz több mint 10 milliárd éve létezik. Bőven van tehát hely, és rengeteg idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy civilizációk fejlődjenek ki a galaxisban.
A Fermi-paradoxon lényegében az az állítás, hogy annak ellenére, hogy évmilliárdok álltak rendelkezésre bolygók milliárdjain a civilizációk kialakulásához, semmi nyomát nem látjuk egyiknek sem a galaxisban. Maga a paradoxon abban rejlik, amiért paradoxonnak hívjuk. És azt hiszem, ez egy nagyon jó kérdés. Rendkívül jó kérdés, amire sokféle válasz létezhet. És ez adja a Fermi-paradoxon érdekességét, vagy úgy is mondhatnám, a szellemi értékét.
Tehát, ha elfogadjuk, hogy még egyet sem láttunk – mert fogadjuk el ezt az állítást. Fogadjuk el, hogy nincs egyetlen eltitkolt UFO sem egy roswelli raktárban, vagy ilyesmi. Fogadjuk el, hogy még nem találkoztunk velük. El kell fogadnunk azt a képet, amit az imént festettem a Tejútrendszerről és annak koráról, mert ezek mérési adatok, tehát ezeket tényként kezeljük. A kérdés tehát az, hogy miért, és hogyan oldjuk fel ezeket a látszólagos ellentmondásokat és paradoxonokat?
A Fermi-paradoxonra – arra, hogy úgy tűnik, nem látunk senkit – az egyik válasz az, hogy senki sem fejlődött ki. Az élet tehát nem vált komplexszé. Miért is gondolhatnánk ezt? Nos, mire volt szükségünk ahhoz, hogy a civilizációnk létrejöjjön ezen a bolygón? Ezen a bolygón egy dologra mindenképpen szükségünk volt: időre. Jó bizonyítékaink vannak arra, hogy az élet már 3,8 milliárd évvel ezelőtt jelen volt ezen a bolygón, talán még korábban is. Maga a bolygó 4,5 milliárd éves. Így tényként, földi megfigyelésként tudjuk, hogy az élet 3,8 milliárd éve már létezett.
Viszont 3,8 milliárd évbe telt – plusz-mínusz néhány tízezer év –, hogy az élet keletkezésétől eljussunk egy civilizációig. Mondjuk úgy: a sejttől a civilizációig 4 milliárd év kellett. Ez az univerzum életkorának egyharmada! Tehát egy lehetséges válasz a Fermi-paradoxonra – vagyis arra a kérdésre, hogy miért nincsenek civilizációk – az, hogy a Föld nagyjából egyedülálló a Tejútrendszerben abból a szempontból, hogy kellően stabil volt. Az éghajlat és az itteni körülmények elég hosszú ideig voltak stabilak ahhoz, hogy az élet eljusson a sejttől a civilizációig.
Ha belegondolunk, ez elég nagy elvárás. Amit állítok, az az, hogy ezen a bolygón az élet megszakítás nélküli láncolata közel 4 milliárd éven át fennmaradt, annak ellenére, hogy egy erőszakos univerzumban élünk. A Napnak ehhez elég hosszú ideig kellően stabilnak kellett lennie. Tudjuk, hogy a Nap sugárzása változott ezen évmilliárdok során, de nem olyan drasztikusan, hogy elpusztítsa a földi életet. Tudjuk, hogy erőszakos univerzumban élünk, ahol folyamatosan történnek szupernóva-robbanások. Viszont az is kiderült, hogy a környezetünkben nem volt olyan kellően hatalmas csillag az elmúlt 4 milliárd évben, amely szupernóvaként úgy robbant volna fel, hogy kárt tegyen a földi életben, vagy teljesen eltörölje azt.
Tudjuk, hogy nem történt ilyesmi, ahogy azt is tudjuk, hogy a Földet érték meteorbecsapódások. Jól ismerjük azt a híres becsapódást, amely kipusztította a dinoszauruszokat, de nem történt olyan mértékű becsapódás, amely teljesen megszakította volna az élet láncolatát 4 milliárd év alatt. Lehetséges tehát, hogy bár milliárdnyi bolygó felszínén folyékony víz és az életet támogató óceánok találhatók, ezen bolygók egyike sem volt elég stabil elég hosszú ideig a Tejútrendszerben ahhoz, hogy civilizációt hozzon létre.
Tehát ez magának a bolygónak lenne a tulajdonsága, ez az úgynevezett ritka Föld-hipotézis. Valójában úgy kellene fogalmaznom, hogy ez egy naprendszer tulajdonsága. Nem csak a bolygóé, hanem a központi csillagé is. Föltehetjük a kérdést: ha például ez egy kettőscsillag-rendszer lenne – és sok csillag alkot ilyen rendszert –, lehetséges lenne-e egy stabil éghajlatú, kellően stabil pályájú bolygó, amely 4 milliárd éven át képes fenntartani az élet láncolatát? Talán nem. Tehát amikor a Földről beszélünk, úgy gondolom, érdemesebb ritka naprendszerről beszélni.
A Fermi-paradoxon másik lehetséges magyarázata, hogy ez valójában nem is paradoxon, mert már itt vannak. Eszerint léteznek intelligens civilizációk odakint, és jelen vannak a Naprendszerünkben. Ez lehetséges. Képzeljük el, hogyan is nézhetne ki egy ilyen intelligencia. Ki tudja? Lehet, hogy nanogépeket küldtek a Naprendszerünkbe. Szondáik lehetnek mindenfelé körülöttünk, de ha mondjuk csak akkorák, mint egy okostelefon, esélyünk sem lenne észlelni őket. Tehát előfordulhat, hogy egy kellően fejlett idegen civilizáció technológiája annyira túlmutat az általunk felfogható dolgokon, hogy egyszerűen nem is látjuk őket, így abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy nincsenek is fejlett civilizációk a galaxisban. Ez is teljesen lehetséges.
Egy másik lehetőség, egy újabb feloldása a paradoxonnak egyszerűen az, hogy a galaxis hatalmas. A csillagok közötti távolságok oly mértékűek, hogy – feltételezve egy másik civilizáció létezését – még ha a valaha volt legerősebb rádióadókkal rendelkeznének, vagy ha esetleg át is települtek volna szomszédos naprendszerekbe, a távolságok miatt a jelek annyira legyengülhetnek, mire ideérnek, hogy képtelenség befogni őket. Vagy egyszerűen csak mérnöki szempontból iszonyatosan nehéz csillagközi űrhajót építeni.
Talán képesek vagyunk egy olyan űrhajót építeni, amellyel át lehet ugrani a néhány fényévre lévő, szomszédos naprendszerbe – esetünkben ez az Alpha Centauri négy fényévre. De lehet, hogy nem tudunk olyan űrhajót építeni, amely képes átszelni egy teljes galaxist. Ez is benne van a pakliban. Számomra az egyik érv ez ellen az űrutazás-érv a földönkívüli élettel szemben. Ezt gyakran az önreprodukáló gépek, az úgynevezett Neumann-szondák kapcsán szokták felhozni.
Képzeljük el, hogy lehetséges számunkra, vagy egy civilizáció számára, egy olyan kellően intelligens mesterséges intelligenciával ellátott gépet építeni, amely képes elrepülni egy közeli naprendszerbe, majd lemásolja, sokszorosítja önmagát, végül továbbküldi ezt a másolatot a következő naprendszerbe, és így tovább. Tehát ha megépítesz egy sikeres sokszorozó gépet, akkor az exponenciális növekedésnek indul. Lesz egy, majd kettő, majd négy, aztán nyolc és így tovább. És bebizonyítható, hogy már a jelenlegi rakétatechnológiánkkal is viszonylag rövid idő alatt be lehetne borítani vele egy olyan galaxist, mint a Tejútrendszer. A viszonylag rövid idő alatt galaktikus léptékkel mondjuk százmillió évet is érthetünk. De a lényeg, hogy amint elindul egyetlen sikeres replikátor, elkerülhetetlen, hogy néhány tízmillió év alatt elárasszák a galaxist – mi mégsem látjuk ennek semmi nyomát. Ebből feltételezve, hogy amúgy képesek lennénk észlelni őket, a hiányukból arra következtethetünk, hogy egyetlen civilizáció sem jutott még el eddig a pontig. És ez egy meglehetősen meggyőző érv.
Persze az is lehetséges, hogy sok civilizáció létezik, de a fejlettebbek úgy döntenek, hogy rejtve maradnak. Ezt hívják Sötét Erdő vagy Karantén hipotézisnek is. Erkölcsi ítéleteket vagy feltételezéseket próbálunk hozni arról, hogyan viselkedhet egy civilizáció, és mit tennének. És ezt természetesen (kuncog) lehetetlen megítélni. De tegyük fel, hogy a civilizációk a technológiai fejlődéssel párhuzamosan intellektuálisan és morálisan is fejlődnek. És mondjuk – talán jó okkal – úgy döntenek, hogy rejtve maradnak, mert nem akarják felhívni magukra a figyelmet.
Tegyük fel, elkerülhetetlen, hogy ha alaposan végiggondolják a dolgot, és feltételezik más fejlett civilizációk létezését is, akkor inkább a csendet választják. Elrejtik magukat a lehető legjobban. Lehetséges, hogy egy civilizáció így gondolkodna, és talán ez a leglogikusabb lépés. Az emberi történelem ismeretében én nehezen tudom elhinni, hogy az intelligens fajok így viselkednek. Mi idáig egyáltalán nem törekedtünk a rejtőzködésre. Rádiójeleket sugároztunk az űrbe, mint amilyen az Arecibo-üzenet is volt – még ha gyengék is. Térképeket, konkrétan pulzártérképeket küldtünk a Voyager űrszondáinkon, amelyek pontosan megmutatják a Naprendszerünk helyzetét bárkinek, aki esetleg rátalál. Tehát mi legalábbis egyelőre nem jutottunk még arra a bölcs felismerésre, hogy talán jobb lenne csendben maradnunk. Épp ellenkezőleg, eddig minden lehetőséget megragadtunk (kuncog), hogy világgá kürtöljük a létezésünket.
Talán azért, mert – ahogy Carl Sagan érvelt – egy kellően fejlett civilizáció, amely képes csillagközi űrutazásra és kommunikációra, talán elég bölcs is ahhoz, hogy felülemelkedjen a primitív ösztönökön. A bajkeverés, a háborúzás, a gyarmatosítás, és a más civilizációk eltiprásának ösztönén. Talán a technológiai fejlődéssel óhatatlanul együtt jár a bölcsesség is, de ez csupán hipotézis. Talán így van. Talán arról van szó, hogy bárki, aki elég okos egy csillagközi űrhajó megépítéséhez, az elég okos lesz ahhoz is, hogy elrejtse azt, és ne hívja fel magára a figyelmet. Talán ez morális kérdés, akár a "Star Trek"-ben. Talán egyfajta Elsődleges Irányelvként működik, egy morális kötelezettségként: ha elég fejlett vagy, elhatározod, hogy soha nem feded fel magad, és nem avatkozol be egy másik civilizáció fejlődésébe. Talán ez egyfajta természeti törvénnyé válik a kellően intelligens lények számára. Ezt is el lehet képzelni.
A Fermi-paradoxon egy másik feloldása az lehet, hogy a civilizációk élnek és halnak. Felemelkednek, majd elbuknak. És az irdatlan időtávlatok, valamint a galaxis hatalmas méretei miatt két civilizáció sosem létezik egyidőben, sosem fedik egymást. Egyszer abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a saját házában találkozhattam Frank Drake-kel, a Drake-formula megalkotójával. Ő a szabadidejében orchideákat is termesztett. És pont egy olyan ritka napon voltam nála – teljesen véletlenül –, amikor kinyílt ez a bizonyos ritka orchidea, ami asszem évente mindössze egy vagy két napig virágzik. Utána megint egy évig visszahúzódik. Aztán jövőre megint kivirágzik egy-két napra. Ezt az analógiát használta. Azt mondta: "Nos, talán a civilizációk is ilyenek." Tehát mint a ritka orchideák: kivirágoznak és elhervadnak, felemelkednek és elbuknak. És az évezredes távlatok miatt sosem találkoznak egymással. Így könnyen meglehet, hogy odakint mindenfelé civilizációk roncsai, hamvai és fosszíliái találhatók. De ezt persze sosem tudhatjuk meg biztosan, amíg fel nem fedezzük a galaxist, és rá nem bukkanunk a romjaikra. Ki tudja? Ha belegondolunk, nagyon is hihető. Vajon létezni fogunk még 10 000 év múlva? Ez többnyire a mi kezünkben van. De talán elég ostobák vagyunk ahhoz (kuncog), hogy már a következő évszázadot sem éljük túl.
Van egy másik elképzelés is a Fermi-paradoxon megmagyarázására, az úgynevezett Nagy Szűrő. Ez a Nagy Szűrő állhat előttünk a jövőben, vagy ott lehet már a múltunkban is. Gondoljuk át, mit is jelentene, ha a Nagy Szűrő a jövőnkben várna ránk. Ez azt jelentené, hogy ugyan kialakulnak civilizációk a Tejútrendszerben, és el is jutnak oda, ahol nagyjából most mi is tartunk. Kifejlesztik a rakétatechnikát, az atomenergiát, vagy épp az atomfegyvereket, és iparosodnak. De aztán a jövőben beleütköznek egy szűrőbe, amely megakadályozza őket abban, hogy igazi űrutazó társadalommá váljanak. Megakadályozza, hogy több bolygón is jelen legyenek, és végül azt is, hogy más naprendszerekbe is eljussanak, és benépesítsék a galaxist. Vajon miért lehet ez? Mi lehet az a szűrő a nem is olyan távoli jövőnkben, ami megállíthat minket abban, hogy a Marsra menjünk, és abban, hogy kilépjünk a Naprendszerünkből?
Mi akadályozhat meg minket abban, hogy bolygóközi fajjá váljunk, és elhagyjuk a csillagrendszerünket? Ahogy én látom, semmiképp sem a technológia, elméletben legalábbis semmi olyat nem látok a természet törvényeiben, ami miatt ne lehetnénk csillagközi faj. Lehet, hogy mindez csak 1000, 10 000 vagy akár 100 000 év múlva következik be. De még az a 100 000 év is csak egy pislantás az univerzum vagy egy galaxis életében. Tehát elvileg semmi okát nem látom annak, hogy miért ne válhatnánk csillagközi fajjá – eltekintve talán a saját hülyeségünktől. Valószínűleg ez lehet az egyik legfőbb oka annak, hogy miért nem látunk más civilizációkat a környezetünkben. Lehet, hogy a technológiai tudásunk egyszerűen meghaladja a bölcsességünket, meghaladja a politikai képességeinket.
Előfordulhat, hogy amint egy civilizáció kifejleszti a saját maga elpusztításához szükséges eszközöket, például atomfegyverek, biológiai fegyverek formájában, vagy mondjuk a mesterséges intelligencia feletti kontroll elvesztésével, lényegében el is pusztítja saját magát, mert politikailag túl nehéz egy olyan civilizációt egyben tartani és irányítani, aminek megvan a hatalma a saját megsemmisítéséhez. Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, számos eseményről tudunk – és biztos van, amiről nem –, amikor nagyon is közel álltunk ahhoz, hogy elpusztítsuk magunkat, vagy legalábbis visszaküldjük magunkat a kőkorszakba. Vegyük csak a kubai rakétaválságot, a jól dokumentált 1980-as évekbeli eseményeket, amikor kis híján elindultak a nukleáris rakéták, és biztos vagyok benne, hogy sok más is történt a háttérben. Ott van a klímaváltozás kihívása is. Egyelőre abszolút képtelenek vagyunk globális civilizációként összefogni a probléma megoldása érdekében. Ez is jócskán visszavetheti a fajunkat. Biológiai fegyverek, az MI jelentette fenyegetés... úgy tűnik, teljes mértékben képtelenek vagyunk a saját veszélyeinket szabályozni.
Tehát talán ez is egyfajta természeti törvény. Hogy a hozzánk hasonló lények (kuncog), amelyek képesek felépíteni egy ipari civilizációt, eredendően túl ostobák ahhoz, hogy kijussanak a csillagok közé. És ezt egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek velünk kapcsolatban sem. De a másik verzió a kedvencem. Rátérek a másik fajta Nagy Szűrőre. Ha tippelhetnék – és ez most tényleg csak tipp –, ha tippelhetnék, vajon miért nem látjuk semmi nyomát más civilizációknak, amit a csillagászok a Nagy Csendnek is hívnak, az azért van, mert nincsenek, és soha nem is voltak mások. Ez a tippem. Azért gondolom így, és hangsúlyozom, hogy ez csak találgatás: a biológia miatt.
Ha megvizsgáljuk a földi élet történetét, azt látjuk, hogy az élet megközelítőleg 3,8 milliárd évvel ezelőtt kezdődött. Majd majdnem 3 milliárd éven keresztül azt is láthatjuk, hogy ezen a bolygón az egysejtűeknél komplexebb életforma nem létezett. 3 milliárd évig! Csak az utóbbi nagyjából egymilliárd évben, esetleg valamivel rövidebb időszakban jelent meg a többsejtű élet ezen a bolygón. És ennek nagyon komoly biológiai okai lehetnek. Az egyik, ami rögtön eszembe jut, az úgynevezett eukarióta sejt evolúciója – ami lényegében a sejtmaggal, sejtszervecskékkel és a növényeknél kloroplasztiszokkal rendelkező sejt –, és ezek építenek fel minden többsejtű élőlényt a Földön. Ezek a sejtek, amelyek a komplex többsejtű élet előfeltételének tűnnek, eddigi tudásunk szerint csupán egyszer, egyetlen alkalommal fejlődtek ki ezen a bolygón. Ez ma már egy meglehetősen széles körben elfogadott tény. Ezt nevezik a Végzetes Találkozás hipotézisének.
Úgy tűnik, történt egy rendkívül szokatlan evolúciós esemény egy adott ponton, talán egymilliárd, másfél, vagy akár kétmilliárd évvel ezelőtt, amely lefektette a mi alapjainkat is. Ha ez tekinthető egy tipikus idővonalnak, ha ténylegesen 4 milliárd évbe telik a sejttől eljutni a civilizációig, akkor azt gyanítom, igen kevés bolygó lehet egy átlagos galaxisban, ami olyan hosszú ideig kellően stabil marad ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. És könnyen lehet, hogy az evolúciós időskálák szerencsésebbik végén állunk (kuncog). Nem tudhatjuk biztosan. Tegyük fel, hogy valójában mi a szerencsésebbek közé tartozunk, és egy "tipikus" bolygón mindez háromszor vagy négyszer ennyi ideig tartana. Ez viszont már meghaladná az univerzum jelenlegi korát.
Azt hiszem, bár mikrobák szinte bárhol lehetnek – és egyáltalán nem lennék meglepve, sőt kifejezetten örülnék neki, ha találnánk ilyeneket a Marson, az Európán, az Enceladuson, vagy esetleg olyan távoli égitestek felszín alatti óceánjaiban is, mint a Plútó. Ha léteznek felszín alatti tavak, vagy folyékony víz, ki tudja? Nem lepne meg, ha mikrobákra bukkannánk mindenfelé. De egy galaxis, amely tele van komplex élőlényekkel, ahol a bolygókon érző, hozzánk hasonlóan okos lények élnek, akik csillagközi rakétákat is tudnak építeni... nos, a tippem az, hogy egy átlagos galaxisra kevesebb, mint egyetlen ilyen civilizáció jut.
Van erről egy nagyon híres könyv, amit erősen ajánlok: Barrow és Tipler munkája, "Az antropikus kozmológiai elv". Remek könyv, az egyik, amivel felnőttem. És ebben a könyvben Barrow és Tipler úgy vélik, hogy az egész megfigyelhető univerzumban is mindössze egyetlen civilizáció létezhet (kuncog), és azok valószínűleg mi volnánk, nem? Ki tudja, talán nem kell ennyire messzire mennünk, de tényleg úgy hiszem, hogy a civilizációk roppantul ritkák. És ez a biológián múlik. Szóval, ismétlem, csak egy tippet mondok: az a véleményem, hogy a Tejútrendszerben mindössze egy civilizáció található. Mindig is egy volt, és talán soha nem is lesz több. És ezek mi vagyunk. Ami mellesleg azt jelenti, hogy óriási felelősség nyugszik rajtunk, hogy ne rontsuk el a dolgokat. Amikor felkértek, hogy készítsek egy videós bevezetőt a glasgow-i COP26 klímacsúcshoz, azt mondták: "Kapsz egy percet a világ vezetőihez! Van egy videód, üzenj nekik valamit." Erre én azt mondtam: "Tegyük fel, hogy jelenleg mi vagyunk az egyetlen civilizáció az egész Tejútrendszerben, sőt, talán az egyetlen, amely valaha is létezni fog. Ez azt jelenti, hogy a Föld az értelem egyetlen szigete 400 milliárd nap óceánjában. Ha elpusztítjuk, azzal talán örökre megsemmisíthetjük az értelmet az egész galaxisban. Beszéljék csak meg!"
Tehát ez a tippem. Mindez azonban csak hipotézis. Én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, hogy nem így van. És nem csak azért, mert ez leveszi a hatalmas felelősség egy részét rólam, rólad és mindenki másról is – hiszen az intelligencia megőrzése egy 400 milliárd csillagot számláló galaxisban elképesztő teher. Hanem azért is, mert minden tudósnak örülnie kellene, ha kiderül, hogy tévedett. Mert amint kiderül, hogy tévedtél, az azt jelenti, hogy tanultál valamit. És a tudás pontosan így fejlődik. Így senkinek sem kellene aggódnia amiatt, hogy találgat, felállít egy hipotézist, vagy egy megalapozott, netán megalapozatlan feltételezésbe bocsátkozik. Ne féljetek ezt tenni! Mert ha kiderül, hogy tévedtetek – mint ahogy ha például az én esetemben egy repülő csészealj landolna, és E.T. kiszállna belőle beköszönni –, az egyszerűen csodálatos lenne. Duplán csodálatos lenne, mert bebizonyosodna, hogy valami újat tanultam az univerzumról: hogy a komplex civilizációk egyáltalán nem olyan ritkák, mint hittem. Szóval ez amúgy jó dolog. Ezt vigyétek magatokkal tanulságként. (elgondolkodtató zene)